h

Elérhetőségek:

9946 Velemér, Fő u. 28.
Tel.: (36)06 94 444 230,
mobil: 06 30 495 4930,
06 70 609 3151
E-mail: bip50@freemail.hu

 

v német  
 

 

f

 

 

 

 

 

f
 
r".$title."
 

 

 

 

Önéletrajz


Balogh István Péter 1950-ben született Budapesten. 1979-ben fejezte be a Képzőművészeti Egyetemet, mestere Kokas Ignác volt. A Magyar Alkotó-művészek Országos Egyesületének 1979-, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének 1995-től tagja. Állandó résztvevője hazai és nemzetközi művésztelepeknek. Alkotásai megtalálhatóak magángyűjteményekben és közintézményekben.

„...Balogh István Péter filozófus festő, minden képe egy-egy sűrített létgondolat, amely természetesen a néző megfejtéseire vár. Expresszív, szürrealizmus felé hajló absztrakt képein a mozgás, szín, ritmus eszközével indít el godolatsorokat - így a néző élménye egyfajta koprodukció önmaga és az alkotó között. Újabban a figuratív témák is palettájára kerültek."

Dr. Pogány Gábor művészettörténész

 

Magamról


...Hagyom magam festeni. Színbeli elképzelésem van, ez a kiindulópont. De hogy a képen pandúr lesz-e vagy betyár, még nem tudom. Egyszer csak kiszól valami a képből, azt igyekszem fülön csípni. Ha sikerül, megindul a párbeszéd közöttünk, és eljön a pillanat, amikor lélek költözik a festékbe. Ha ott tudom tartani, az olyan érzés, amit mással pótolni nem lehet...

 


Ajánló a tájképekhez


Huszonkét éve járom az Õrséget. Budapesten, a belvárosban nőttem fel. Veleméren szinte a természetben élhetek. Kilépve a házból balra gyümölcsfák, patak, dombvonulat, jobbra lomboserdő fenyvesekkel tarkítva, vadak, madarak, gombák és ezerféle kis csoda. Témáim nem a turistákat méltán idevonzó nevezetességek - templomok, haranglábak, ember alkotta emlékek - sokkal inkább a természet sugározta hangulatok, amit egyszer nagy kitekintéssel, másszor alig pár négyzetméteren kínál a látvány - mikor melyik hajaz jobban a bennem forgó érzelmekre, hisz a táj elemei nagyszerű segítségek ezek megjelenítéséhez - évszak, napszak, a fák tartása, a völgyek hajlata, a víz feszessége vagy lágysága - egy-egy pillanatkép, amihez a táj csodálatos kiindulópont, de a megszületett képek valójában rólunk szólnak. Hadd álljanak még itt Zügn Tamás evangélikus lelkész gondolatai, melyeket soproni kiállításom megnyitóbeszédében mondott el. "Tájképei nem konkrét helyszínek, inkább esszenciák. A természetből merít, de az élményt átengedi magán, mint egy prizmán - ez adja tájképeinek elégikus hangulatát. Filozofikus képeinek témája maga a gondolat, mely egyszerre szellemi és fizikai erő. Tetten érhetjük benne a keresztyén, az európai és a magyar hagyományok elemeit, mítoszokat, szellemi elődök örökségét, személyes érzelmek, élmények lenyomatait, álomszerű látomásokat egyaránt."

Jelentősebb kiállítások: 1987. Budapest, Derkovits terem + 1989. Zalaegerszeg, Kisfaludy Stróbl Terem + 1990. Lyon (F) + 1991. Kaposvár, Bernáth Aurél terem + 1992. Fürstenfeld (A) + 1995. Körmend, Kiállítóterem + 1996, Budapest, Újlipótvárosi Klubgaléria + 1997, Budapest, Kongresszusi Központ +1999. Sopron, Pannónia Galéria + 2000. Budapest, Újlipótvárosi Klubgaléria +2000. Budapest, Magyar Állami Operaház, Vörös Szalon Galéria + 2000. Szombathely, Isis Galéria + 2002. Güssing (A) + 2002. Balatonfüred, Art-East Galéria + 2002. Fehring (A) + 2003. Debrecen, DOTE Galéria + 2004. Sárvár, Nádasdy-vár + 2005. Õriszentpéter, Teleház + 2005. Budapest, Csiki-hegyek Galéria + 2006. Körmend, Sala Terrena Kiállítóterem + 2007. Budapest, Újlipótvárosi Klubgaléria + 2008. Pécs, Ferenczy Terem + Lendva, Bánffy - Magyar Kulturális Központ + Budapest, OTP Bank Galéria


Cikkek, kritikák


A magány színei


Hölgyeim és uraim! Most, mikor engem ért a megtiszteltetés, hogy megnyithatom Balogh István Péter kiállítását, engedjék meg, hogy a magány színeiről szóljak néhány szót önöknek.
Kevés szomorúbb dolog van a magánynál. Az egyedüllétnél, a kirekesztettségnél, az elszigeteltségnél. Amikor az ember úgy érzi, senkinek nincsen szüksége rá, felesleges. Amikor nincs, aki ránk mosolyogna, amikor nincs, akinek vállára hajthatnánk a fejünket (aki a vállunkra hajtaná a fejét), nincs aki kézen fogva egy virágos rétre vezetne bennünket, s azt mondaná: nézd, milyen szép ez. Amikor úgy érezzük, egyedül kell megküzdenünk a világmindenséggel.
Van azonban a magánynak egy különös fajtája, amit most hebehurgyán alkotói magánynak fogok nevezni s amely főként a művészeknek jut osztályrészül a mű megszületésének óráiban. (Heteiben vagy évtizedeiben, ez ebből a szempontból mindegy.) Ijesztő és mámorító ez a magány, pokoli és mennyei egyszerre - az alkotó ember ugyanabban a pillanatban részegül meg az örömtől, hogy íme, létrehozott valamit, mi addig nem létezett, s ami, reményei szerint, érték lesz a nagyobb közösség számára is, és él át szörnyű, szorongató kínokat, hogy tényleg rátalált-e a helyes útra, és hogy milyen magasabb vagy mélyebb erők játékszerévé válik ilyenkor, míg valahogy, voltaképpen önmaga által is felfoghatatlanul, megszületik a mű. És ott a szörnyű kétely rögtön, hogy vajon (holnap, egy év múlva vagy az elkövetkező életében) kerül-e még ilyen ihletett állapotba? Az alkotó tehetség gyötrő és felemelő magánya ez, ezt vágyja és nyögi minden valamirevaló művész.
Persze, ennek az alkotói magánynak van egy különös lételméleti paradoxonja. (Ha megengednek nekem ennyi fennhéjázást egy előcsarnokban.) Az tudniillik, hogy mindez a gyötrődés, pokoljárás és magány kizárólag akkor nyeri el értelmét, hogy közben megszületik a mű, amely pedig azért van - akárki akármit is mond erről - hogy a közösségre hatást gyakoroljon. Azért tehát, hogy vele a művész az alkotói magányból visszataláljon a társadalomba: hogy megérdemelt sikert arasson, dörgő tapsokat és arannyal teli zsákokat nyerjen el működése jutalmául (ez itt az optimális változat), hogy tehát az árnyékból immár kikerüljön a fényre, és a közösség a maga módján visszaigazolja, a munka nem volt hiábavaló. Mindebből pedig az következik, hogy a művészi lét magány és közösség örökös határhelyzete - lélektanilag sem egyszerű feladat, higgyék el nekem.
Nem kell mondanom, mennyire foglalkoztatja ez a helyzet a művészeket, mióta világ a világ - ha megoldaná, megmagyarázná önmagát: de persze a megmagyarázhatatlant nem lehet megmagyarázni. Kísérlet viszont történik rá folyamatosan. Hogy csak két példát említsek (e tekintetben számomra a legkedvesebbeket), legyen akkor Kosztolányi és Csontváry. Nem titkolom, régóta lelkesedem Balogh István Péter képeiért. (Nyilván ezért is vagyok most itt: megnyitói laudációkat ritkán szoktak megveszekedett ellenségekre bízni.) Lelkesedésemnek számos oka van, más helyütt ejtettem róluk szót, most csak egyet emelek ki közülük, és ez a szerző különösen mély magányábrázolása. Balogh István Péter mindent tud erről a jelenségről (nem is jó itt a tud kifejezés, kevés is, sok is egyszerre, jobb lenne talán az érez vagy sejt), mindenesetre olyan mélységekig jut el e tárgykörben, ahová csak nagyon kevesen jutottak eddig.
Balogh István Péter művészete kapcsán expresszionizmust, néha szürrealizmust szokás emlegetni, képein mindig valami bizonytalanság, sejtelmesség, valami megmagyarázhatatlanság vagy többféleképpen magyarázhatóság van jelen. Így volt ez már korai alkotásainál is, melyekkel kapcsolatban atyai és Kokas Ignáci hatásokat emlegetett a kritika. (Csak mellékesen jegyzem meg, érdekességként inkább, hogy az öreg Kokas érzésfestményein meg mintha az érett Balogh hatása érződne.) A művész maga is úgy nyilatkozott (szokásos szűkszavúságával), hogy amikor elindul a keze a vásznon (faroston), még maga sem tudja, merre fog mozdulni. Hogy tehát itt is a kép festi önmagát, a művésznek nincs más dolga, mint hogy hagyja őt kibontakozni. És hogy megérezze, sikerült-e dolog, vagy sem. Arról aztán már igazán senki sem tehet, hogy a kép (többek között) erről a magányról akar vallani nekünk, legyen tájkép vagy mi, vagy figurális alkotás, vagy - ahogy a művésznél megszokhattuk - valami a kettő között, egy tájképből kisejlő félarccal, mondjuk. Nézzék meg ezt a szűk negyven képet itt körben - már a méretük magányra ítélte őket. Aztán ott vannak a magányos figurák (és ahol, kivételképpen, többen vannak, ott sincs a szereplők között valóságos kapcsolat, mindenki be van zárva a saját világába), és ott a kihalt, üres tekintetű tájak is.
Azt már mondanunk sem kell, hogy a címek (melyek mindig a kész kép után születnek, és néha változhatnak is) többsége is magányos, egyszavas cím.
Nincs tehát remény? Már hogyne volna! Merthogy Balogh István Péter arra is képes, hogy megszerettesse velünk a magányt, amely, lám, ilyen alkotásokat szül.
Az élet szép, mondja nekünk ez a festő, csak néha szomorúságos, félelmes és érthetetlen.
De - még - a miénk.

Jolsvai András

 

 

 

Barátok, ismerősök: